A fonó, a motringozó, a zövő

Olvasási idő: 2 Perc Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy anya a lányával. A lánynak a tenyerén nem voltak élet­vonalak. Az is különös volt, hogy a lány semmilyen dolgot nem tudott befejezni: mindenbe belekezdett, mindenbe belegabalyodott. Az emberek lustának tartották, de valóban egyáltalán nem úgy volt.

Egyszer az anya valamiért nagyon megharagudott és az országúton verte a lányát.

Éppen arra ment egy idegen úr. Megkérdezte: „Miért vered a gyermekedet?”

Az anya egyáltalán nem akarta megszégyeníteni a lányát, ezért így felelt: „Nos, hogy ne verném? Minden szalmámat kezdi selyemmé fonni és szőni.”

Az úr meghallván ezt, nagyot ugrott, és megkérte, hogy adja hozzá feleségül a lányt.

Az anya oda is adta. Az úr elvitte a lányt magával. De otthon elgondolkodott: „Vajon tényleg selymet fog fonni és szőni a szalmából? Megparancsolom a legényeknek, hogy szedjenek össze egy csomót. Ha ő a szalmaköteget megfonja és megszövi, feleségül veszem, de ha nem – visszaviszem.”

Estére össze is gyűjtötték a szalmát. Alkonyatkor a lánynak már el kellett kezdeni a fonást. A szegény lány odament a szalmához és sírva fakadt, és egyre csak sírt.

Akkor odament hozzá három öregasszony: a Fonó, a Motringozó és a Szövő, megkérdezték tőle: „Lányom, miért sírsz?”

„Hogy is ne sírnék? Ezt valaki meg tudja tenni? Nekem ebből a szalmából selymet kell fonnom, és délre anyagot kell szőnöm belőle.” – „Ne sírj, leány, mi segítünk neked.”

És a Fonó azonnal selyemfonalat font a szalmából, a Motringozó a lány kezén gombolyagot tekert. A Szövő a fonálból selyem textilt szőtt.

Amikor eljött a hajnal, a szalmarakás már el is tűnt, és a helyében ott volt a hosszú és széles selyemszőttes. A lány nem tudta, hogyan köszönje meg, hogyan fizesse meg a nénikéket. De azok semmiféle fizetséget nem kértek, csak amikor mentek el, ezt mondták: „Holnapután lesz a lakodalmad az úrral. Ha jó szíved van, akkor minket is meghívsz.”

Jól van. Reggel az úr nagyon örült a selyemszőttesnek és a dolgos lánynak. Azonnal nagy lakodalmat rendezett, és szinte az egész világot vendégségbe hívta. A lány is, a menyasszony, azonnal készülődni kezdett. És ekkor meglepetten vette észre, hogy a munka másképpen megy neki, mint korábban. Amit elkezdett, mindjárt gyorsan is befejezte; és a tenyerén is megjelentek az életvonalak.

A lakodalom reggelén megjöttek a vendégek, csak az a három nénike nem volt sehol. A meny­asszony odament a vőlegényhez, és így szólt neki: „Nem tudod, hogy én meghívtam három nénikét, de furcsa, nem jöttek el.” De miközben kimondta ezeket a szavakat, az ajtó kinyílt, és bejött a Fonó, a Motringozó és a Szövő. A Fonónak a szál nyaldosásától olyan volt az ajka, mint egy csésze, a Motringozónak a fonal tekerésétől olyanok voltak az ujjai, mint a spulnik, a Szövőnek az állandó szövéstől olyanok voltak a lábai, mint a fahasábok. Az úr ezt látva megkérdezte, hogy miért ilyen az ajkuk, az ujjuk és a lábuk. A válaszuk így hangzott: „Attól, hogy éjjel-nappal csak dolgozunk. Ezért, ha szereted a feleséged, ne engedd, hogy ennyit dolgozzon, hogy ne legyen ilyen az ajka, az ujja és a lába.”