A félig nyúzott kecske

Olvasási idő: 3 Perc Volt egyszer egy ember. Ennek volt egy zsúpfedeles háza. Békésen élt a feleségével meg a kecskéjével. Mikor eljött az este, lefeküdt az ember, a kecske meg felmászott a tetőre mohát legelészni. Ahogy ott mászkált, potyogott a zsúp lefelé. Az ember már nagyon megunta, felkelt nagy méreggel, kiment, leszedte a kecskét a tetőről. Aztán mikor már nagyon sok éjjel nem tudott tőle aludni, elhatározta, hogy megnyúzza. Előkereste hát a bicskáját, kiment, lecsalogatta a kecskét a tetőről, elkapta a szarvát, a körtefához vezette, megkötötte, és azt mondta neki:

– No, kecske, most megnyúzlak, ezt tovább nem tűröm. Bűnhődj!

Hozzáfogott nyúzni a kecskét, de csak lassan hajnalodott, nem haladt a dologgal. Nézi a bicskáját, hát, uramfia, annak meg egy csepp éle sincs!

– Ezt meg kell köszörülni – morogja, s beindul a házba.

“Na – gondolta a kecske -, innen jó lesz megszabadulni. Nem jó dolog a nyúzás.”

Elkezdett kapálózni, addig ugrált, míg elszakadt a kötél. Uccu neki, fogta magát a kecske, és eliramodott, futott, amerre csak a lába vitte. Egyszer csak meglátott egy erdőt.

– Csak azt elérjem, ott már nem talál rám a gazdám!

Közben kijön a gazda a bicskával, meresztgeti a szemét, de bizony a kecskéjének hűlt helye. Káromkodott ám nagyon, az egyetlen vagyona szaladt el.

– Ugyan, apjuk, ne mérgelődjék, örüljön inkább, hogy megszabadult tőle – vigasztalta az asszony.

– Így van, anyjuk – gondolta meg ő is jobban a dolgot.

Közben a kecske elérte az erdőt, bebújt egy rókalyukba. Hű, meg is ijedt, észrevette, hogy nem üres a lyuk, de csak a kisrókák voltak otthon.

Délfelé árnyék vetődik a rókalyukra, beszól egy dühös hang:

– Ki van odabent? Nem megmondtam, hogy senkit be ne eresszetek?!

Hanem a kisrókáknak nem volt idejük válaszolni, mert kiszólt a kecske:

– Én vagyok a szarvas kecske, fél oldalam le van szedve, csipi-csupi lábammal, fellöklek a szarvammal!

Megijedt erre a róka nagyon. El is inalt a háza közeléből, leült egy fatönkre sírni. Arra ment a nyúl, és nagyon elcsodálkozott, rókát még nem látott sírni. Megkérdezte hát halkan, hogy miért sír.

A róka elmondta keserves csuklások közt, hogy itt a félig nyúzott kecske. Megijedt erre a nyúl is, farát dobálva elszaladt a sűrűbe.

Nem sok idő múlva a farkas sétált a fatönk felé. Nagy szemeket meresztett, hogy meglátta a síró rókát. Odament hozzá, s a legszebb hangján megkérdezte tőle:

– Mi baj van, róka koma, talán bizony bántott valaki?

De hogy végighallgatta, mi történt, fának ment, úgy megijedt, csak futott, azt se nézte, merre.

Ettől aztán még jobban nekibúsult a róka. Gondolkodni kezdett, hogy mit tehetne.

– Megvan! A medve csak ki tudja zavarni, ő nagyon erős! – ugrott fel, és gyorsan elkaparta az ebédre szánt tyúkot, futott az erdő mélye felé.

Hanem mikor a medve meghallotta, miről van szó, termetét meghazudtoló fürgeséggel nyargalt a sziklák közé.

Mit tehetett a róka? Újból sírva fakadt.

Meglátta a sündisznó.

– Ejnye, ejnye, róka koma, mi dolog ez, sírni?! Mondjad csak, mi baj van, ha tudok, segítek!