A farkas meg a koca tizenkét malacával

Olvasási idő: 2 Perc

Alig tért magához a farkas a kecskekaland után, már megint gyötörni kezdte a szörnyű éhség.

– Rossz csillagzat alatt születtem, hiába, nincsen szerencsém! – kesergett. – Bármihez kezdjek is, az mindig balul üt ki, s a végén kizárólag ütlegeket kapok. De hát mégis csak csillapítanom kell valahogyan ezt a rettentő éhséget, amely egyre fokozódik bennem, a végtelenségig!

Közel s távolban semmi zsákmány nem mutatkozott. Akkor eszébe jutott, hogy hiszen ősei régen, ínséges időkben állítólag gyökereken éltek. Ő is ehhez a táplálékhoz folyamodott tehát, de néhány nap alatt egy életre elege volt belőle, és átkozódva kiáltotta:

– Az ördög eszik ezentúl gyökereket! Kölyökkorom óta jobb falatokhoz szoktam. Ez igazán nem étel egy becsületes farkas számára. Végre akárhonnan is, de húshoz kell jutnom!

De hát mitévő legyen? Erdőn-mezőn semmi sem akadt, így azután el kellett szánnia magát rá, hogy veszedelmes vállalkozásra induljon a faluba. Egyszer-egyszer sikerült szerencsésen megközelítenie a kertek alját, de a kutyák nyomban megszimatolták, üldözőbe vették, és visszakergették a nyílt mezőre.

Egyszer aztán a molnár a városba ment a vásárra, és a kutyáit is magával vitte. A farkas észrevétlenül odalopózott, és látta, hogy a molnár kocája tizenkét kismalacával gondtalanul turkált a malom fölött az árokban.

– Hej! – lelkendezett a farkas – tizenkét malac már nem is olyan sovány koszt. Ezzel kárpótolhatom magamat az eddigi ínséges napokért!

Nekirontott hát a kocának nagy kiabálással:

– Ahá! Végre megvagytok! Te meg a pereputtyod túrtátok fel az én krumpliföldemet! Most hát ide a malacaiddal, elviszem őket túszokul.

A koca meghökkent. Először arra gondolt, hogy nekitámad a farkasnak, mikor azonban meglátta az ordas éles fogait, megijedt, hogy ha harcra kerül a sor, valamelyik malackája veszélybe kerülhetne, így hát azt felelte:

– Úgy? Én nem emlékszem rá, hogy valaha is megfordultam volna csemetéimmel a krumpliföldeden. De ha mindenképpen az a meggyőződésed, hogy mi vagyunk a bűnösök, hát vidd el őket. Egyet kérek csak tőled: szegény kicsikéim még pogányok, mert mostanáig nem találtam papot, aki megkeresztelje őket. Látom azonban a kabátodról, hogy te “tisztelendő úr” lehetsz, s így biztosan tudsz keresztelni, kereszteld hát meg őket!

A farkas erre nem akarta azt válaszolni, hogy ehhez ő bizony mit sem ért, mert igen hízelgett a becsvágyának, hogy papnak nézték.

– Rendben van – mondta. – Mindjárt megkeresztelem őket!

Azzal odament a malomcsorgóhoz, lehajolt, belemártotta a jobb első lábát a vízbe, és sorra megkeresztelte a malackákat. Mikor az utolsó kismalachoz ért, és megint a víz fölé hajolt, a koca hatalmasat lökött rajta az orrával. A farkas beleesett a vízbe, és nyelte-nyelte, addig nyelte, míg a malomkerék alá került, s az jól megdögönyözte és összevissza zúzta. Átcsapódott a kerék túlsó oldalára, még egyszer megmerült a hideg vízben, és csuromvizesen, halálfáradtan került ki végre a szárazra.

Dühösen gondolt a kocára, és azon nyomban rá akart támadni, az azonban eközben már bemenekült malackáival a malomba, és jól elrejtőzött.

Nemsokára a molnár is hazaért a kutyáival. Most aztán újra kezdődött a hajsza a farkas ellen, és örülhetett, hogy szerencséje volt, és ép bőrrel eliszkolhatott.