A farkas és a kanca

Olvasási idő: < 1 Perc

A seb, amelyet a farkas kapott, nem volt különösebben veszélyes. Belefúrta fejét egy homokkupacba, ezzel megállította a vérzést, és nemsokára már nagyobb éhséget érzett a gyomrában, mint amekkora a fájdalom volt a fejében.

Akkor észrevette, hogy az egyik hegyoldalban magányosan legelészik a kanca a csikajával. Egyenesen odafutott, és még mielőtt a kanca észrevehette volna, hogy közeledik, már ott is termett.

– No, most elcsíptelek, hogy a tilosban legelészel! Én vagyok a mezőőr. Ezért elviszem magammal a csikódat zálogba!

Hiába könyörgött neki a kanca, a rimánkodás mit sem használt.

– Ó – sóhajtotta akkor a kanca -, az én szegény, gyámoltalan kicsikém belehalna a fogságban az utánam való sóvárgásba! – Hát mennyi idős a csikód? – kérdezte dacosan a farkas. – Hát biz azt én nem tudom neked ilyen pontosan megmondani – felelte a kanca. – De a születése napját a nevével együtt ráírták a keresztelésekor a lábamra. Te biztosan el tudod olvasni? Hát persze, hogyan is kérdezhetek ilyen ostobaságot, hiszen te mezőőr vagy, és mint hivatalbéli embernek, feltétlenül tudnod kell írni és olvasni! A farkas persze nem akarta erre azt válaszolni, hogy: “Dehogy tudok!” Ezt a becsvágya sem engedte volna. – Mutasd csak a lábadat! – kiáltott rá nyersen a kancára. Erre az felemelte a jobb lábát, és akkorát rúgott a farkas koponyájába, hogy egyszeriben se nem látott, se nem hallott, hanem teljes hosszában elnyúlt a földön. Míg a farkas ott hevert élettelenül, a kancának elég ideje volt, hogy elmeneküljön a kiscsikóval.