A farkas, a kecske meg a tíz kisgida

Olvasási idő: 2 Perc

A farkas gyomrát nemsokára megint kínozni kezdte az éhség. A gyökereket elátkozta, mert azok minden jó íz és aroma emlékét tönkretették benne, és megesküdött, hogy hátralévő életében soha egyetlen gyökérhez sem nyúl többé, fenyegesse bár az éhhalál. A kocával való kalandja még élénken élt emlékezetében, és ha rágondolt, majd megpukkadt mérgében.

“Micsoda pompás kismalacok voltak! És milyen galádul becsapott az anyjuk! Lassan minden hitemet elveszítem abban, hogy becsület is akad még a világon!”

Ilyen gondolatok közepette igyekezett a farkas megint a falu felé. Az utcák legnagyobb ámulatára teljesen kihaltnak látszottak. Barátunk kezdett megbékélni a gondviseléssel:

– Ha a látszat nem csal, ez egyszer talán kegyes lesz hozzám a sors – mondta magában.

A falusiak ugyanis éppen törvénynapot tartottak, a házaknál táncoltak a fiatalok, és mindenki jókedvű volt, ahogy már ilyen alkalmakkor lenni szokott estefelé – a kutyák meg folyton a konyha körül ólálkodtak.

A farkas egyszerre csak észrevette a falu végén az öreg kecskét tíz kis gidájával. A gidácskák szokásuk szerint most is vidáman és gondtalanul ugrándoztak a sütőkemence körül.

“Ez aztán a biztos zsákmány!” – gondolta magában a farkas, és pillanatok alatt ott termett.

– Ejnye! – kiáltott rájuk. – Most végre megfogtalak benneteket: ti rágtátok le a kertemben a fákról a virágokat és a lombot! Gyertek csak velem most, azonnal, a foglyaim vagytok!

– De kedves farkas, hogy illethetsz bennünket ilyen súlyos váddal, hiszen el sem mozdultunk innen?! – szólt könyörögve a kecskemama.

– Már pedig hiába igyekszel, be nem bizonyítod nekem az ellenkezőjét. Kár a sok beszédért!

Mikor a kecskemama látta, hogy hiába próbál tiltakozni az igazságtalan vád ellen, azt mondta:

– Kedves farkas, tudom, hogy nagyon szépen tudsz énekelni, hiszen te vagy a legjobb kántor az egész környéken. Kérlek, énekelj hát nekünk valamit! Lásd, mi annyira szeretünk énekelni. Ha aztán egyet énekeltünk együtt, oda vihetsz bennünket, ahova kedved tartja.

A farkas keble dagadt a büszkeségtől, hogy őt ilyen jó énekesnek tartják, így nem utasította vissza a kérést.

– Legyen hát – felelte.

Erre a kecskemama a tíz kisgidát beküldte a kemencébe, ő maga pedig felugrott a kemence tetejére. Aztán megkérte a farkast, hágjon föl a sütődeszkára, mert az a karvezető díszhelye.

Mikor valamennyien sorba álltak, a farkas verni kezdte az ütemet, és belekezdett abba a nótába, amelyet a lakodalomban dalolt: “Ullulluh! Jujujuh!” A kecskemama és a kisgidák vele mekegtek.

Mikor a falusiaknak a füléig elért a vad “énekszó”, kinéztek az ablakon, s meglátva a farkast, valamennyien kiszaladtak a házakból. Asszony-ember mind furkósbotot, vasvillát, söprűt ragadott – ami éppen a kezük ügyébe akadt -, és nekirontottak a farkasnak. A kutyák is pillanatok alatt előkerültek a konyhákból.

Mikor a farkas látta, hogy arrafelé tartanak, gyorsan leugrott a kántorszékből. Ez volt aztán a hajtóvadászat! Egész a szabad mezőig üldözték. Onnan az emberek visszafordultak, a kutyák azonban még jó ideig ugattak utána, de aztán mégis inkább visszasiettek a vidám ünnepségre.

A kecskemamának és kisgidáinak azonban még mindig remegett a szakálla a kiállott rémülettől. Így hát néhány Hoffmann-cseppet adtak nekik, attól hamarosan visszatért a jókedvük, és megint olyan vidáman ugrabugráltak, mintha sohasem látták volna közelről a farkast.